Kékmálna

Hosszú ideje azt tapasztalom, hogy nagyon nehézzé vált a társtalálás.

Legtöbb emberben benne van az igény, hogy megtalálja Társát, aki elfogad minket, akit szerethetünk, aki által mi is szeretve vagyunk, akivel jobb és könnyebb élni.

Aztán sokszor ez mégsem így alakul…

Egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy reggel munkába indulunk, este meg fáradtan haza. A hétvége, meg a szabadságok csak arra elegendőek, hogy kicsit pihenjünk, utolérjük magunkat elmaradt teendőinkben, halaszthatatlan családi kötelezettségeinkben. Aztán újra kezdődik a munka, majd onnan haza mókuskereke.

Hogy tudnánk így társra találni, és főleg hol?

Színház? Koncert? Rendezvények?

Oda mindenki párban megy, vagy ha nem, akkor sem szólítgat le ismeretlenül senkit, és beszélgetni sem nagyon lehet. Nehéz, munka után hazatérve megtalálni magunkban a motivációt, hogy elmenjünk valahová egyedül szórakozni, kikapcsolódni, titokban azt remélve, hogy végre találkozunk, megismerkedünk valakivel. A barátaink, ismerőseink, kollégák amerre nézünk, mind foglaltak, kapcsolatban vannak, és tőlük amúgy sem szeretnénk többet.

Minél több idő telik el így, annál reményvesztettebbek leszünk.

Elbizonytalanodunk nőiességünkben, férfiasságunkban, emberi értékeinkben, még akkor is, ha a munkánkban sikereink vannak. Vágyunk a társtalálásra, de egyre jobban szorongunk is tőle.

Ha az online társkeresésben is kipróbáltuk magunkat és megtapasztaltuk, hogy semmi és senki sem az, aminek, akinek látszik. Hamar felismerjük, hogy az egymást használó ösztönlények világában nem szeretnénk senki játékszerévé válni.

Akkor jön el az a pont, hogy sebzetten, csalódottan inkább feladjuk társkereső törekvéseinket. Mert ha csak ez van, ha ez a valóság, amikbe belefutottunk, akkor ennél az egyedüllét is jobb…  

Amennyiben magadra ismertél, biztosíthatlak, hogy a lehető legjobb helyen jársz.

Nem vagy egyedül!

Segítek!